Megint egy jó kis hétvégénk volt. Pontosabban vasárnap és hétfő. Finom ételek, kedves emberek, kalandos utak. A legjobb ezekben az utazásokban, hogy újabb és újabb emberekkel és helyekkel találkozhatunk, és mindig kapunk valami pluszt, ami még jobban előrelendít. Legszívesebben megölelnék mindent és mindenkit. Jól magamba szívtam az élményeket, és viszem tovább a mindennapokba.
Odafele nagyon meleg volt, letekert ablakkal vágtunk neki az útnak, Kecskeméten felvettük Henninget, német barátunkat, aki épp Magyarországra jött zenészekkel találkozni és CD-ket vásárolni német terjesztéshez. Mi most a Vajdaságot mutattuk meg neki.
Szegeden mentünk át, ezért megbeszéltük anyuékkal, hogy beugrunk egy fél órára, de nem fér bele az ebéd, mert sietnünk kell, nehogy elkéssünk. Erre egy háromfogásos lakoma várt ránk. Degeszre ettük magunkat, minden falatnál hümmögtünk, és a német barátunk annyira odavolt, hogy mi csak nevettünk rajta. Nem ehhez volt szokva. Apa még egy házi lókolbászt is adott neki ajándékba (amit egyből el is kezdett enni kenyér nélkül, ahogy megérkeztünk Kishegyesre). Semmi kétség, anyuék főztje a legjobb!!
Kishegyesen (Rúzsa Magdi szülőfaluja) már sok éve tartják a Dombosfestet, járt ott a magyar és a délszláv zenei élet színe-java. Amikor megérkeztünk, nem találtuk meg a helyet, ezért össze-vissza keringtünk a faluban. Végül kimentünk a szántóföldre, a nagyon poros földútra, és úgy húztuk magunk után a porfelhőt, mint a filmekben. Azért a végén csak megtaláltuk a fesztivált, időben odaértünk. Egyből szemet szúrt egy építmény. Mindenfélére tippeltünk, hogy mi lehet: egy emlékmű, AC/DC templom… de mint kiderült, az egy kemence. 
Dávid és Orsi már ott voltak, és kipihenten, vidáman jöttek elénk. 
Este a hely tele lett emberekkel, az egyik kis sátor előtt húzták a népzenét, táncosok táncoltak rá. Közben tüzet raktak, süthettél magadnak szalonnát. Volt ott minden: lángos, hamburger, sör, fröccs.
Egyszer csak, míg Emilt kerestem a sötétben, odajött hozzám egy kislány, és azt mondja: „szia, te vagy a barátnőm”. „Szia, igen", válaszoltam. Erre megölelt, és odahívta a testvéreit, akik szintén megöleltek. Megkérdezték hány éves vagyok, mondom 25, és ti? A nagyobbik lány 10, a kisebbik 7. A fiút is kérdeztem, de ő nem tudta. Mondta, várj, megkérdezem a bátyám (aki szintén ott állt mellettünk). A báty nagyjából tudta a saját életkorát, de a fiúét nem, ott találgatták. Aztán végül kiegyeztünk egy 15 évben. Mondtam nekik, hogy énekelni fogok, aminek nagyon örültek. Kézen fogtak, odakísértek a színpadhoz, mutogatták az ékszereiket, csodálták a ruhámat, kérték, hogy szépen énekeljek. Megígértem nekik.
Koncert után, mikor már mindenki hazament, mi is összepakoltunk, visszamentünk a szállásra. De olyan kellemes volt az idő, és valahonnan zene szólt, hogy leraktuk a cuccokat, és megkerestük a zene forrását. Egy iskola udvarában volt a „nosztalgia diszkó”. Ez modern elektronikus zenét takart, régi táncos számok feldolgozásait. Beálltunk táncolni, jó sokáig nyomtuk, egy kedves lány házi pálinkával kínált. A fiúk egy idő után behuppantak a szénakazalba, ami a fal mellett volt, én meg táncoltam tovább. Mikor már én is kifulladtam, hazaindultunk. Árpival még néztük az ablakból a csillagokat a távcsövével, mondta melyik micsoda.
Másnap felfedeztem a ház mögött egy kis tavat, fákkal, híddal, hintákkal. Egyből futottam a fényképezőgépért. 
Elindultunk reggelizni a faluba. Vettünk bureket, és beültünk egy kávézóba. Kértünk kávékat, és megterítettünk a kicsi asztalon. Árpi elugrott paradicsomért egy bácsihoz, aki az út szélén árult. Isteni reggeli volt. Olyan finom volt, hogy csak na! Minden! 
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
