Meszecsinka

Minden nap koncert, több száz kilométerre az előző napitól. Útközben Niagara vízesés és egyéb nevezetességek – hogy hagynánk ki? A turné utolsó koncertje Bostonban, előző nap Ottawában játszottunk, Bostontól 700 kilométerre. Hogy ne érjenek minket kellemetlen meglepetések a koncert után elindultunk vissza USÁ-ba. Az volt a terv hogy félúton alszunk egy motelben. A határon szigorú fiatal határőr fogadott.

-  Mi van a csomagtartóban?

-  Hangszerek. Zenekar vagyunk.

-  Milyen zenét játszanak?

-  World music.

-  Miit?

Itt mindenki egymás után mondta a saját kiejtésén a „world music” szót, Dávidéval nem lehet gond, 3 évet árult olívabogyót Angliában, de a határőr értetlenkedve visszakérdezte:

-  Birdmusic??

Így találtuk meg a stílusunk nevét.

Közben rájöttem arra is, miért sok amerikai eredetű zenei oldalon nincs „worldmusic” stílus, csak „ethnic”. Ugyanis ezt a szót Európában találták ki és ha belegondolunk, nincs sok értelme.

Folytattuk utunkat az éjszaka közepén, holt fáradtan. Nem örültünk, amikor a GPS leterített minket az autópályáról és hosszan vitt egyre szűkülő vidéki utakon. Egyszer csak az útnak vége szakadt, és ha nem fékezünk nagyot, belegurultunk volna egy tóba. Bekopogtunk egy házikóba, ahol fényt láttunk. Egy mogorva ember értesített, hogy a következő komp fél óra múlva jön. Nem volt értelme kérdezni, arra van-e Boston, térképünk nem volt, a GPS pedig biztosan légvonal üzemmódba lépett. Átkompoztunk a fekete vízen, rajtunk kívül sehol senki, magányosan valahol Vermont államban.

Éjjel 3 után érkeztünk egy kisvárosba, megtaláltuk a motelt és kikapcsoltunk.

Másnap a Dunkin Donutsban reggeliztünk, aztán elindultunk a turnénk utolsó állomása felé.  Szép, dimbes-dombos tájakon mentünk keresztül és hallgattuk a rádióban a country zenét, ami valahogy itt Amerikában bejött.

Végig akartunk country CD-ket venni, de nem találtunk. Aztán utolsó nap egy nagy áruházban ráleltünk egy csodás CD polcra, szétvásároltunk magunkat… azóta nem volt érkezésünk meghallgatni.

Én vezettem, egyszer csak láttam egy táblát – Woodstock jobbra. Na vajon ez az a Woodstock vagy egy másik?

Amerikában aztán minden városnév található, és nem csak az európaiak („Honnan jöttetek?  - „Budapest” – „Az melyik állam?”), hanem a sajátjait is duplázzák. Volt kis tartalék időnk, így elfordultunk Woodstock felé, hátha. Csodás természeti látványosságok között mentünk és egyre nőtt az izgalom. Aztán megérkeztünk a városba. Bután néztünk ki az autóból. Most álljunk meg és kérdezzünk meg valakit, merre van a színpad? Mindenesetre egy gyönyörű városkában voltunk, ízléses faborítású házakkal és virágzó gyümölcsfákkal.

Megálltunk egy pataknál és hűsültünk egyet.

A patak mellett egy bácsi valami játszótérszerűségen dolgozott, meg mertem kérdezni tőle: „Is this Woodstock that Woodstock”? Az ember nevetett és mondta, hogy nem. Így sem bántuk meg, hogy lejöttünk a főútról. Ezek az amerikaiak valami hihetetlenül kellemes környezetet képesek magunknak építeni. Visszafelé menet megálltunk egy kanyonnál, aztán ebédeltünk egy erdei étteremben.

Bostonban egy klub-étteremben játszottunk, errefelé sok ilyen van.

A koncert alatt klubbá alakul a hely, egy szót vagy evőeszköz hangot nem lehet hallani, előtte-utána pedig vacsoráznak az emberek, mint egy rendes étteremben.

Megjelent Vlad orosz barátom is, akivel a 80-as években zenéltem Pesten, aztán pár napja véletlenül összefutottam a newyorki vonaton.

1987

A koncert alatt olyan fáradt voltam, mint soha, kétszer szólózás közben kikapcsolt egy pillanatra az agyam, aztán láttam, hogy nem játszom és a többiek engem néznek.

Miután vége lett és összepakoltunk elindultunk várost nézni Vladdal. Elvitt minket a Harvard Egyetemhez, amely Cambridge nevű elővárosban található. Még egy névcsavar. Aztán kimentünk a kikötőhöz, amelyet körülvesznek a felhőkarcolók, friss tengeri levegőt szívni. Ott Annamari elkövette azt a hibát, hogy nem vigyázott, amikor kinyitotta az autónk csomagtartóját. Egy szintiállvány és egy nehéz bőrönd a lábára esett és mozgásképtelenné tette hosszú időre. Ez jelzés volt számunkra, hogy itt a vége, ideje pihenni.

Megint egy városon kívüli motelben aludtunk. Másnap elindultunk „hazafelé”, Somersetbe. Nem siettünk már sehova, így többször is kimentünk a tengerparthoz.

Az Old Saybrook környéke olyan szép volt, olyan szinten gazdag és ízléses, hogy ránk tört a k-európai felháborodás és hangosan szidtuk ezeket itt, akik így élnek, miközben mi…

Láttunk egy természeti rezervátumot is, nagy homokos stranddal. Ott készítettünk egy búcsú fotót és elindultunk haza.

Másnap, amikor a naplemente leszállt New Yorkra, a gépünk fölé szállt.

the end