Meszecsinka

Annamari: Vonattal mentünk New Yorkba Somersetből, kb egy óra az út. Mókás ellenőr bácsi fel-felnevetgélve lyukasztgatta a jegyeket. Megérkeztünk és kimentünk az állomásból az utcára és húúú. Magas épületek mindenhol, ahogy fotózom, beleszédülök.

Sok autó, taxi és ember, jó nézni az embereket. Elindultunk a Central Park felé. Útközben vettem egy hot-dogot, de a filmekben jobban néz ki, mint amennyire finom ( de azért még ki fogom próbálni, hátha). A Central Park hatalmas (mi csak egy kis területet jártunk körbe), mókusok, madarak, emberek egymás mellett. Hétágra sütött a nap, felmásztunk egy sziklára napozni, majd Emil megpróbált becserkészni egy mókust.

A Central Park után elindultunk a város sűrűjébe.

Broadway, Time Square rengeteg ember, kivetítő, reklám, autó, élő Disney figurák, Márió, Pókember és társaik, egy éneklő félpucér cowboy.

Mi meg csak kapkodjuk a fejünket jobbra-balra, közben figyelünk, hogy le ne maradjon valamelyikőnk. Lementünk egy metróba, hogy elmenjünk valahova. Nagy nehezen kiválasztottuk a célt, de ki fogott rajtunk a jegyautómata. És akkor jött Keith. Keith egy nagyon kedves és vidám biztonsági őr (mi végig azt hittük, hogy a metrónál dolgozik, mert sokáig elkísért, és nagy szakértelemmel magyarázott), beszélgettünk egy kicsit. Miután nem nagyon értette a nevünket, azt tanácsolta, találjunk ki egy angol nevet, könnyebb lesz nekünk. Mikor elköszönt, megkérdeztük, hogy csinálhatunk e róla egy fotót. Mondta, várj, ha fotózás, akkor neki fel kell vennie valamit. Hátat fordított, majd bohócorral nevetve visszafordult.

Imádtuk. :) Megérkeztünk a metróval, kisétáltunk a partra. Nagyon messze ott áll a Szabadság szobor.

Leülünk, nézzük a horgászó fiatal srácokat, kacag hangosan a kisfiú, aki velük van. Nagyon élvezzük a sűrű felhőkarcolók után.

Sétálunk, World Trade Center emlékpark, a Broadway másik végén vagyunk, útbaejtünk egy boltot, ahol Árpi majdnem elfelejt fizetni. Na, menjünk, mert még sokára érünk haza. Jó metróra szálltunk? Ja, jóra, húh. A vonatállomáson sok érdekes ember, egy srác a nagymamával jön, egy hatalmas nyereménycsekket fog.
Nemsokára felszállunk a vonatra, és kis idő múlva odalép egy férfi hozzánk, és megszólal oroszul. Emilnek még a lélegzete is eláll. '88 körül látták egymást utoljára, és itt New Yorkban összefutnak. "Unbelievable" . De ezt majd Emil elmeséli. :) Visszafele is jófej kalauzbácsi segít nekünk megállónként, hogy mikor kell leszállni. Érezte, hogy segítenie kell. :D Itthon még egyet "buliztunk", azt is fel kellett volna venni videóra. :D 

EMIL: Itt nemcsak a sűrűség és a magasság más, hanem az emberi mentalitás is. Az emberek határozottabbak és közvetlenebbek (főleg a feketék, de többnyire azok megtalálnak minket :-). E mögött otthon általában agresszió rejlik, itt általában segítőkész barátság. Érkezéskor a reptéren az immigration officer (az, aki visszaküldhet akkor is, ha van vízumod, de gyanus vagy neki) egy unott afroamerikai volt, aki nagyokat ásított az arcomba, egy mondat helyett egy szót mondott, amit illett megfejteni és azonnal reagálni. Viszont nem kötött bele semmibe és egy kézmozdulattal eltanácsolt búcsúzás helyett. A többiekkel is ezt tette, egyedül Annamarinak sikerült mosolyt csalnia az arcára, amikor a "Profession?" szigorú kérdésre zavarba jött és elmotyogta: "I am singer". És ez egy őszinte mosoly volt.

Az egyenruhás ragyás arcú fekete a metróban, aki húsz percen kereszül segített, kalauzolt, velünk jött, nem egy európai értelemben vett udvarias fickó volt. Igazából nem értettük, miért száll fel egy ismeretlen velünk a metróra, hogy személyesen vigyen el odaáig, ahol át kell szállni egy másik vonalra. Tanácsára amerikai nevet vettünk fel (így nem élnek vissza azok, akiknek bemutatkozunk azzal, hogy külföldiek vagyunk). Dávid Dejv lett, Annamari Annie, én E.M.I., Árpi pedig Tim, Archibald és Abraham.

Késő este üldögéltünk a City Hall előtti parkban, pihentünk a sok séta és benyomás után és élveztük az egyetlen európai külsejű épület látványát a felhőkarcoló erdőben. Odajött hozzánk egy csuklyás szakállas srác és elkezdett valamit magyarázni. Oda se fordultam, remélve, hogy figyelem hiányában leszáll rólunk. Nem szállt le és egy idő után rájöttem, hogy múzeumokat sorol fel, nyitvatartási idejüket, belépőjegy árakat és érdekes kulturális programokat ajánl. Kérdeztük, hol van ilyenkor nyitva zenei klub, erre mondta, hogy ő klubba nem jár és nekünk sem tanácsolja. Aztán továbbment.      

Az első newyorki nap után hazafelé vonatoztunk Somersetbe, így éjfél felé. Ott megjelent Vlad, orosz barátom, akit utoljára 1988 körül láttam, Budapesten. Akkoriban zenéltünk együtt, aztán ő hazautazott és megszakadt a kapcsolat. Katonai egyetemet végzett, nem jött be neki otthon az élet, Amerikába disszidált. Sok év és egy válás után válságba került és eszébe jutott a fiatalkori zenélés, mint az utolsó idő az életében, amikor értelme volt a dolgoknak. Újra kezdett zenélni és megtalált engem a Facebook-on. Kérte az akkori dalaink akkordjait. Komoly meglepetés volt ez nekem, nem is annyira a felbukkanása, hanem a tény, hogy valaki rajtam kívül emlékszik ezekre a dalokra. Kb. 1 éve írtam neki, hogy turnénk készül Amerikába, később elfeledkeztem róla. Most összefutottunk a newyorki HÉVen... Ismerte Meszecsinkát, kiemelte Annamri hangját, mondott pár szót magyarul, aztán elkezdett énekelni "Börtön ablakáában..." Bostonban eljön a koncertünkre és utána felevenítjük a régi számokat. Erről az emlékezetes találkozásról videó is készült, ahogy időnk engedi, feltesszük azt is ide.

Most megyek a garázsba próbálni - ma este lesz a turné legfontosabb koncertje.