Meszecsinka

Emil:

Hamilton város Kanada déli részén található, Ontario tó partján. Mennyi könyvet olvastam gyerekkoromban az Ontario indiánjairól és a vad erdőkben vadászó trapperekről! Indiánokról Amerikában csak szomorú történeteket hallottunk, a visszafordíthatatlan leépülés történeteit, amin az állam gyenge támogatási kísérletei nem segítenek.

Hamilton jobb napokat látott ipari város, nem láttunk belőle sokat. A magyar templom rendezvénytermében játszottunk 50 – 70 magyarnak. Többnyire közép- és időskorúak. Nem lehet könnyű összetartani egy nemzeti közösséget külföldön, főleg úgy hogy többnyire népzenei programokat szerveznek, amelyekre a fiatalok nem annyira vevők. A főszervező erősen ragaszkodik a gyökerekhez, cserkészmozgalmat vezet, kamasz fiát magyar iskolába járatja más városba a rendes iskola után (eszembe jutott az esti bolgár iskola Moszkvában). A fia barátnője is rendes magyar cserkész lány.

Annamari és a kanadai nagynénje találkozása a Meszecsinka CD-vel

A koncert hatással volt a hallgatóságra, sok CD-t vettek, jöttek barátkozni és beszélgetni. Utána összepakoltunk és átmentünk Torontóba aludni. Egy óra múlva már Bede Fazekas Zsolt lakásán voltunk. Őt már több mint 10 éve ismerem. A torontói magyarok kulturális összetartója, a helyi magyar rádióműsor szerkesztője, magyar könyvesboltja is van. Amikor Magyarországon van, járja a zenei kiadókat és lemezeket gyűjt, hogy képbe tartsa a kanadai magyarokat. Koncerteket szervez, sok komoly művészt vitt már ki Kanadába.

A kiadós alvás után kimentünk szétnézni a városba. Kanada a helyi információk szerint már régóta jobban pörög gazdaságilag, mint az USA, Toronto pedig kanadai szinten is kiemelkedik.

Toronto az autóból

Lakóházak

Ugyanakkor nem egy New York – bár látni felhőkarcolókat, bőven van „normális” élettér is. Nem volt időnk megismerni az egész várost, csak a közeli indiai negyedbe jutottunk el. Ott ettem életem legfinomabb indiai ebédjét mindössze 10 dollárért.

Annamari vett szép pörgős szoknyát, aztán siettünk is vissza, mert készülni kellett a koncertre.

A Lula Lounge nevű helyen játszottunk, egy nagy szép klubban a város bulis negyedében.

Kipakolás

Profi hangosítónk volt (felüdülés a néhány önhangosító buli után), akivel gyorsan összehaverkodtunk zenei ízlés terén.

Beállás

Azt mondta a koncert után, hogy a Gongra hasonlítunk. Erősen meglepődtem, mert ezt 15 éve a Koraira mondták, Meszecsinka azért kicsit más. Aztán persze előjött Hawkwind, Ozric, Porcupine Tree és a többiek.

A koncert után hosszasan kibeszéltük a kanadai, magyar és kanadai-magyar helyzetet a Zsoltéknál.

Másnap elbúcsúztunk a vendégszerető családtól, fiuk indiai barátnőjétől, lányuk portugál barátjától, és irány Ottawa.

Ott egy belvárosi kávézóban játszottunk, amely megtelt mire befejeztük a beállást. A koncert szervezője, helyi magyar, udvariasan invitált minket otthonába, ahol igazi pörkölttel és bablevessel tervezett minket megvendégelni. Ezzel a magyaros vendégszeretettel máshol is találkoztunk Amerikában és nem mertük senkinek azt mondani, hogy ahonnan jövünk, van ebből elég, mi az itteni kosztra vagyunk kíváncsiak. Ennek megfelelően Annamari többször rendelt hamburgert éttermekben, én csak néztem, hogy eszi a szendvicset késsel és villával. Kajával gyakorlatilag sehol nem volt gond, nem úgy, mint a kávéval. Kiderült, hogy a Starbucks sikere annak köszönhető, hogy ők kávét csinálnak, mindenki más pedig barnított vizet. Ha „normált” kérsz, 4-5 deci löttyöt kapsz, ha kicsit, akkor csak hármat, ha eszpresszót, pofát vág a felszolgáló és azt válaszolja: „nincs eszpresszó, csak kávé van”.

A koncert után szétnéztünk Kanada fővárosában. Ennél szebb belvárost életemben nem láttam. Amerikában biztos nem. A parlament és környéke a tradíció és az ízlés felsőfoka. Ebben a városban először Amerikában arányosságot láttam a régi és új épületek között. A néhány felhőkarcoló is jobban illeszkedett a városképbe, mint máshol.

Közeledett éjfél, másnap koncert Bostonban, 700 kilométerre… Ideje volt elindulni vissza Amerikába. Úgy értem, USÁba.